[ Pobierz całość w formacie PDF ]
.– Nem tudom, mit tehetnék még – suttogtakétségbeesetten.– Azt gondoltam, megenyhül, ha gyakrabban együtt leszünk.Deegyre rosszabb.– Talán ha egy darabig nem találkoznánk…Lori feltekintett.– Ezt akarod?– Természetesen nem.De látom, hogy szenvedsz ebben a helyzetben.– Nem engedem, hogy egy hatéves gyerek szabja meg, mit tegyek! – emelte fel ahangját a nõ.– A hétvégén beszélek vele, és mindent elmondok.Azt, hogy Rayerõszakos volt, hogy megcsalt, és hogy az apámat is becsapta.Tudnia kellmindent, nem élhet örökké álomvilágban.– Össze fog roppanni.– Ideje, hogy megismerje a valóságot – mondta keserûen Lori.– Az én hibám ezaz egész.Ha nem rossz emberhez megyek feleségül, mindez nem történt volnameg.– És akkor Liddy sem lenne.Lori kelletlenül mosolygott.– Ez igaz.Iannak hirtelen elege lett Liddybõl, Lori iránti meddõ vágyakozásából és asaját gyengeségébõl.– Elmegyek.Velem ebédelsz holnap?– Igen – egyezett bele Lori, de meg se próbálta megcsókolni.Iant félelem fogta el.Mi lenne, ha Lorinak közte és Liddy között kelleneválasztania? Akármilyen bátor is, Liddyt választaná, hiszen az anyja.Ez a felismerés nem töltötte el jókedvvel.A mûhelyhez hajtott, leült aszámítógép elé.Megpróbált a könyvelésre összpontosítani.Órák teltek el, mikor csengett a telefon.Felkapta, remélvén, hogy Lori az.Másnem tudta, hogy itt dolgozik.Egy ismeretlen nõi hang szólt bele:– Mr.Ian MacInnis?– Én vagyok.– A kórházból telefonálok.Ön Samuel Witbrod legközelebbi hozzátartozója?Ian Sam szavaira gondolt: „Olyan vagy, mintha a fiam lennél.”– Igen.Mi történt?– Mr.Withrodot három órával ezelõtt szívroham miatt beszállították.Akörülményekhez képest kielégítõ az állapota, de holnapig az intenzív osztályontartjuk.– Azonnal indulok.Tíz perc múlva már ott állt az intenzív osztály ajtajában.Sam nagyon elesettnek tûnt, arca olyan fehér volt.mint a párnája.Szeretlek,Sam, gondolta a férfi, és sírás fojtogatta a torkát.Miért is nem mondta megneki eddig, hogy szereti?Leereszkedett egy székre az ágy mellett.Tekintetét nem vette le öreg barátjaarcáról, kezét a takarón nyugvó ernyedt kezére tette.Élned kell, Sam! –fohászkodott magában.Hajnali négy órakor ment haza.Lezuhanyozott, evett valamit, majd ismétvisszatért a kórházba.A gépek villogtak és zúgtak, zöld vonalak vibráltak aképernyõn, és Sam még mindig mozdulatlanul feküdt.Fél kilenckor kezdõdött avizit, Iannak akkor el kellett hagynia az osztályt.Kábultan állt a folyosón,és eszébe jutott, hogy Lorival akart ebédelni.Elõször Miguelt hívta fel amûhelyben, majd Lori számát tárcsázta.Lori hangja olyan közelinek tûnt, mintha mellette állna.Bárcsak így lenne! –gondolta fájdalmasan.Kifejezéstelenül szólt a kagylóba:– A kórházban vagyok.Sam múlt éjjel szívrohamot kapott.Állítólag nincs ok azaggodalomra, de még mindig az intenzív osztályon kezelik.– Ó, Ian, mióta vagy ott?– Régóta, nem tudom pontosan.Azért hívtalak, mert nem tudunk együtt ebédelni.– Persze, értem.Milyen súlyos?Ian elismételte az orvosi szakkifejezéseket, amelyeket az egyik ápolónõtõlhallott, aztán gyorsan elbúcsúzott:– Vissza kell mennem.Ha van valami változás, este értesítelek.Járkált még egy darabig, s a vizit befejeztével visszatért Samhez.Végtelenülmegkönnyebbült, amikor a beteg kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:– Itt legalább nem talál rám az adóhivatal.Ian kikényszerített magából egy mosolyt.– Azért nem kellett volna ennyire a szívedre venni! Olyan boldog vagyok, hogyhallom a hangodat.– Kezét a férfiéra helyezte.– Sam, ezen az éjszakán jöttemrá, hogy soha nem mondtam meg neked, mennyire szeretlek.Úgyhogy legfõbbideje.Sam meghatódott.– Köszönöm, fiú – suttogta, és szeme ismét lecsukódott.Orvosok újabb csoportja jelent meg, s Iant ismét kiküldték.Az elõcsarnokbanálldogált, régóta elfojtott érzelmei elhatalmasodtak rajta, és a világ szintemegszûnt létezni körülötte.Egy nyugodt helyet keresett, és belépett atársalgóba.Szerencsére üres volt.Lehuppant a legközelebb álló székre, ésarcát kezeibe temette.Kemény, száraz zokogás rázta.Valaki megállt mellette.Ismerõs parfümillat csapta meg az orrát, aztán gyengédkarok fonódtak rá, és Lori a nevét ismételgette.Szorosan hozzásimult, és aztsuttogta:– Meghalt?Ian megrázta a fejét, és nyelt egyet.– Nem.Tudom, hogy nem kellene…– De igen – szakította félbe Lori határozottan.– Egy életen keresztülvisszafojtottad a könnyeidet.– Arcát Ian leszegett fejére hajtotta, ésgyengéden simogatta a hátát.– Nem akarom, hogy meghaljon – motyogta a férfi.– Ne úgy, mint az apám.– Apád szívrohamban halt meg? – kérdezte Lori halkan.– Igen
[ Pobierz całość w formacie PDF ]